Dr. Hrubi Attila PhD

Sokan, sokféleképpen próbálják tisztázni művészet és filozófia kapcsolatát. Vannak, akik tagadják a kettő feltétlen összefüggését, mások nem látnak lényeges különbséget közöttük; legfeljebb a médiumok tekintetében. Vannak, akik egy folyton zajló konfliktusról számolnak be, amelyben olykor a filozófia, máskor a művészet indít támadást a másik ellen, és léteznek olyanok is, akik a művészetnek a filozófia általi meghaladásáról, és így a művészet végéről beszélnek. És valóban, a művészetnek nem kell feltétlenül a filozófiából táplálkoznia, hanem mindenekelőtt a mindennapi életből vagy az ehhez szorosan tapadó élményvalóságból. Ilyen módon egyáltalán nem kell fogalmi tisztázásokkal bajlódnia, sőt, a művészet még azt is megengedheti magának, hogy dionüszoszi módon teljességgel érthetetlen legyen; ilyenkor az érzékiség elsöprő erővel sodorja, és befogadhatatlan bőséggel árasztja el az útjába kerülőket. A filozófia ekkor a művészet embertelenségéről tudósít, vagy egyenesen azzal vádolja a művészetet, hogy feladata pusztán a meg nem értés vagy a „nem-igazság” kimondása. Létezik persze olyan művészet is, amelyben – gyakran reflektálatlanul – pislákol még a szókratizmus, amely hiszi, hogy ugyanazon gondolkodás formálja az érzékiséget, mint amelyik lehetővé teszi az értő befogadást; vagyis hogy a művészet feladata a kifejezés.  Eközben persze, a művészet bizonyos értelemben még véget is ért, miközben nyilvánvalóan egy másik értelemben soha nem érhet véget… Csak néhány azokból a dilemmákból, amelyek manapság nemcsak a művészetfilozófiát éltetik, hanem egy művészeti egyetemen filozófiát, esztétikát és etikát oktató tanár mindennapjait is.